Õsz és tavasz között
Elzengett az õszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s víz csap a csupasz szõllõtõre.
Ludbõrzik az agyagos domb bõre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték,
álnokul mint a tolvaj öregség,
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér, mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: "Paplan alá! Hajjcsi!"
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka marad végezetlen!
s a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az õr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Búcsúízzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly, mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, híre sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam írt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tõke, únt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Csak én birok versemnek hõse lenni,
elsõ s utolsó mindenk dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni
de még magamnál tovább nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja, hogy' van?
Vak dióként dióba zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Büvös körömbõl nincsen mód kitörnöm.
Csak nyílam szökhet rajta át, a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Húsvét elõtt
Vérem aludt, gömbölyü csöppjeit
szétgurítottam a kerek világba:
õk mennek, de én rab vagyok, tolongó
vágyakkal. - Szóljatok már! Óh, bizony
féltek saját szavatoktól, szemérmes
szüzek gyanánt. Ordítsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretõi
a Pénz sín-karja közt doromboló
fiktív arannyal pereces világnak!
Õ készen kínálja testét a Pénznek,
mert végigszállhatsz rajta - óh röpülhetsz
mint a madár, vagy úszhatsz bálnaháton,
A Messzeség neked labdázza hangjait
és nincsen ország, nincs határ, a Föld egy:
ez Róma már, s erõs Babylon, és a két Kard!
De néked, koldus, rongyban a világ!
és rongy országod, mint széttépett zászló
hever elõtted, és a birodalmak
úgy szakadoznak, hogy, bolond egér,
egérfogók közt bukdosol, ha lépsz!
Silence reigns where autumn's vintage songs were;
sultry cellars' coolness lasts no longer.
Wind and rain assail the vine-stocks naked,
make the hill's clay-flesh creep as they rake it,
make it moulder to mud, soft and rotten,
like bare corpses of the long forgotten.
Evening comes; in haste come now the evenings,
like old age comes stealthily and thieving,
drawing nearer on tiptoe, all hidden,
till it springs on you all of a sudden.
Self-deceit is vain, there's no denying:
woe, we can't help dying, can't help dying!
Snow has fall'n on shody Earth all over,
maybe but her uglyness to cover.
Now she's white like beds are in our chamber
when at eve they wait for us to slumber
with white quilts and pillows smartly spread on,
and as if it were our bed we tread on,
like those impish children who, not willing
yet to go to sleep when mum is telling,
walk still rocking on their bedtops, rollick
till their mum, tiring of all that frolic
yells at them: "Hush! It's time you were lying!"
Woe, we can't help dying, can't help dying!
Like an hour-glass, now the year tips over,
the old year's out, the new will long hover,
and as sands in hour-glasses will flow on,
so are old year's woes left to the new one.
How much work undone, how little leisure!
And we have failed to pluck the tree of pleasure...
Wild impatience sets our hearts fast heaving,
like the guard, who's near to his relieving.
Nervously we search in drawers' recesses.
Farewell's taste keeps thrilling us in kisses.
Old man's joy its comfort is but lying:
woe, we can't help dying, can't help dying!
Snow is melting., spring is drawing closer.
I should like to be God only knows where!
I'm a flake, I'll melt away with snow now,
fly like sighes, like tears away I'll flow now.
By the time birds come back to the old nests,
there will be no trace of ice or coldness.
But my winter, oh it no more passes,
but my death not of that mortal cast is.
If I let my bird away to wander,
no more shall I clasp my hands around her.
None renews my leaves once they fell sighing...
Woe, we can't help dying, can't help dying!
One by one my friends cease to stand by me,
those I have been good to now deny me,
those I've always loved will no more love me,
those I've burnt for to my grave now shove me.
By my twig some words on sand were written,
but spring floods and mud will all delete them.
Dried-out vine stock, last year's sad leftover
I am, spring too leads me now to nowhere.
Only female fondness to me close is,
hugs as broken sticks are hugged by roses,
stops my eyes with kisses from wild crying...
Woe, we can't help dying, can't help dying!
Hozzám már hütlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ug hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygõ ár az elszakadt
sövényt jelzõkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tõle volna szabva rim
elõre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, késõbb mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielõtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végképp eltünök,
a régi hangot, s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Õ sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémbõl telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi s ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.