A Közelítõ Tél
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labirinth, a balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zefír.
Nincs már szimfonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrzusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idõ hirtelen elrepül,
S minden míve tünõ szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés: minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: Még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetém
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörü korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Leplembe burkolva könyökre dülök,
Az õszibogárnak búsongó hangjai
Ëletem képe ez. - Már elestvéledtem,
Ne kérdezd barátném! mint töltöm idõmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgõmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
Ës csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merülök,
S a lelkesedésnek szent óráit élem.
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdezõ szárnyai
Visszahozzák éltem eltünt örömeit.
Béborult az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája,
S bús melancholiám szomorgó nótája.