|
Psalmus Hungaricus
I.
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábitott minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt bele
a vad hullámverés morzsoló harsogása.
Jaj, mindenbõl csak vád fakad:
miért kimélted az erõt,
miért kimélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erõs, nagy védõgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám! Visszafogadsz-e,
Bedõlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
Eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bõgjön, mint megtépett szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem,te szent, te kárhozott, te drága!
II.
Ó én nem tudom, hogy mi a nagyszerü,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép görög hangulat.
A hüssel biztató közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden eszme sajgó árulója,
most mégis bõsz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, óvja,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember!
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet...,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bün a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél!
Szívszakadásig így kell énekelni
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem,te szent, te kárhozott, te drága!
III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek ...,
Páris tüze, Velence csillogása ...,
még lelkemet is lehunyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepüt és szürke kócot
és gõggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot ...
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külsõ sötétségre vettetett ...,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az õ szive fénylik,
õ a rögeszmém, végsõ szenvedélyem ...,
ráfonódom, rajta kúszom
fölfelé, mint szõlõkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni;
Egy eszelõs dal lett az utitársam,
rekedt dal, mely nem zenél,
csak hörög, mint a szél ...,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem,te szent, te kárhozott, te drága!
IV.
Mit nékem most Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett õsi szóra
kell megtanítani fiainkat,
mikor rémit a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költõ,
mikor anyád sikolt?
Európa, én nagy mesterem,
lám csak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcs beszédü, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány...!
Addig paskolta áztatott kötél,
mig megszökött és elriadt...!
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelid Isten könnyezett, és ugy tanította ezt,
ám annak kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsõül és ragyogni kezd!
Ezért nem is hányodom már magamban...,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva én nekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem,te szent, te kárhozott, te drága!
V.
Idegen vérü és beszédü
kenyeres jó pajtásaim,
kikkel egyútt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
kik szerettéttek lágy szívem
nyitott és éneklõ sebét...,
Nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szám és homlokom setét!
Nekem is fáj hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de igy zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Õt,
mikor beteg és reszketö és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvõhelye szalma...,
Ha virrasztok, miatta állok a poszton,
csak tõle kérek kenyeret
s csak õ, kivel kenyerem megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bünös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de",
Gyülöletes, ki ünneplõ ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg.
Mi elesettek, páriák vagyunk...,
testvérek a nyomorban és a bünben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegõ fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem,te szent, te kárhozott, te drága!
VI.
Száraz nyelvem kisebzett,
égõ fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak mindenegy magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok, ott a Tisza partján,
magyarok, ott a Duna partján,
magyarok, ott a tót hegyek közt,
s a bácskai szõlõhegyek közt,
üljetek mellém!
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párizsban, vagy Amerikában
üljetek mellém!
Ti eztán születõk s ti porlócsontú õsök,
Ti rég halott regõsök, ti vértanúk, ti hõsök,
üljetek mellém!
Ûlj ide, gyülj ide, népem
s hallgasd, amit énekelek,
amint a hárfa hurjait,
feszült idegem hurjait
jajgatva tépem,
ó népem, árva népem!
s dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszinü, setét, nehéz, fanyar borok...,
dalolj velem hörögve,
és zúgva és dörögve
tízmillió, százmillió torok!
Ënekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele,
hogy Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
s õrüljön bele!!!
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk
ó Jeruzsálem!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget,
ó Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk
mikoron hozzád hütlenek leszünk
ó Jeruzsálem, Jeruzsálem!
|