A néphagyomány zenei részét csak századunk eleje óta gyüjtik és dolgozzák föl tudományos alapossággal. Kodály és Bartók az 1905 körül megindult gyüjtés során hamarosan nekilátott az összegyüjtött anyag tudományos földolgozásának, rendszerezésének is. Fölismervén a szomszéd és rokon népekkel való összehasonlítás fontosságát, új tudományágat létesítettek, amelyet összehasonlító népzenetudománynak neveztek el. E tudományban a magyar tudósok igen szép eredményeket értek el. A haladást akadályozza, hogy sok népnél még meg sem indult, vagy csak a kezdetén tart a tudományos igénnyel végzett gyüjtés, földolgozás és közreadás. A mai eredmények ezáltal csak jelzésekként foghatók föl, s egyben ösztönzõül (is) a további kutatás számára.
Bartók 1924-ben A magyar népdal címü könyvében a régi stílusról megállapítja, hogy az egységes, más népektõl eltérõ, magyar produktum. Eredetére nézve 1936-ban arra az eredményre jut, hogy ennek a stílusnak az eredete ázsiai és az északi törökségre mutat.
Kodály 1937-ben úgy látja, hogy a finnek zenéje távol áll a magyarokétól, majd a zenei párhuzamokról megállapítja, hogy "a magyarság (m)a legszélsõ, idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különbözõ népek lelkében gyökeredzik".
Szabolcs Bence - aki a tudomány tisztaságáért emelt szót az Akadémia finnugristáival szemben - 1954-ben számos kínai gyüjtemény végigtanulmányozva így fogalmaz : "....a régi magyarság, vagy valamelyik összetevõje hozhatta magával ezt a kultúrát Belsõ-Ázsiából. A stílus kohóját talán ott kereshetjük valahol a Szaján-vidék és az ordoszi sztyeppék, a Kínai Nagy Fal vonulata között...a magyarság döntõ népeleme belsõ-ázsiai eredetü...a legutóbb vizsgált kínai és mongol népzenei anyag mintegy 5 %-a - a legrégibbnek látszó rétege - közeli kapcsolatba hozható, sõt hozandó a Volga-vidéki és magyar dallamokkal!" Az 1970-ben Forraival közösen szerkesztett Musica Hungarica lemezsorozat legelején ilyen kínai-mari-magyar párhuzam hallható Hopeibõl.
Kottapéldánk (A melódia története címü könyvbõl) fölrajzolja e magyar-kínai összefüggés útját.E szépen induló kutatás Kodály halálával megtorpant. A mai kutatók megelégednek a finnugor rokonság emlegetésével és bemutatásával. A további szálakat mintha elfeledték volna. De hogyan is áll valójában ez a rokonság?
Vikár László alapos kutatásai nyomán kiderült, hogy legtöbb egyezés a marik (cseremiszek) dallamaiban található. De csak a délieknél! Ugyanilyen külsõ hatást mutat a csuvasoknál található anyag. Tehát a szomszédos, egykori Magna Hungaria területén tartózkodó magyaroktól eredhetett. A távolabbi finnugorok zenéje egészen más. Egyezik viszont a hanti-manysi (vogul-osztyák) medveének a magyar siratóval. Ez az embertanilag sem finnugor nép eszerint nyelvét s bizonyos dalait is a magyarság egyik részétõl vehette át valamikor.
A Kodály utáni kor finnugor állóvízébe váratlanul csöppent a kínaiak jelentkezése. A '60-as évek közepétõl két kutatójuk is az Észak-Kínában élõ nem kínai nemzetiségek zenéjét vizsgálva, számos párhuzamot talált a magyar dallamokkal. Du Sza-jong professzor ezt a Magyar Rádióban igen meggyõzõ példákkal szemléltette. A "hivatalos" tudósok reagálása az volt, hogy - nem reagáltak. Ismerõs, ugye, a kép? Amirõl nem beszélünk, az nincs is. Ha valaki mégis nyilatkozna, azt leszólják, kioktatják, mint naiv hozzá-nem-értõt. De érvelni? Az veszélyes, hiszen akkor kiderülhet valami...
A nagyszámú kínai nyomot számos egyéb jel is erõsíti. Koreai tudósok szerint az elsõ koreai írást a hun-magyar (így írják õk) népektõl vették át vagy kétezer éve. Kuo-mo-zso, a kínai Akadémia elnöke, a legrégebbi kínai írásemlékrõl megállapítja, hogy az rokon a hun írással. Kiszely István könyvnapra megjelent kétkötetes õstörténete igen bõ anyagot szolgáltat errõl.
A mellékelt térképvázlat a magyarság egyik ágának kelet-nyugati irányú útjait vázolja. Az északi utat a népzenei és nyelvi párhuzamok rajzolják ki. A délit az avar-hun (várkony), a horezmi és a perzsa kapcsolatok, Bartók török gyüjtésének eredményei, és számos történelmi föjegyzés (kínai, arab, bizánci stb. forrásokból) valószínüsíti.Bartók törökországi gyüjtése az arab és a városi hatásoktól mentes térségben olyan õsi dallamanyagot tárt föl, mely rokonságot mutat régi dalainkkal. Ha figyelembe vesszük, hogy az ozmán-szeldzsuk törökség az Aral-Kaspi térségbõl érkezett mai hazájába, máris találunk érintkezési pontot, kapcsolódási lehetõséget a délinek nevezett szállal.
Népdalaink szövegét vizsgálva egy új irány is megjelenik, amely délre, Közel-Keletre mutat. Mivel a szövegek hamarább változnak, mint a dallamok, ezért e jeleket nagyobb kritikával kell vizsgálnunk. Elsõsorban szokásdallamaink, fõként a téli és nyári napfordulóhoz kapcsolódók, továbbá gyermekdalaink tartalmaznak ilyen elemeket. A számos más népnél is megtalálható szokások legõsibb elemei Egyiptomba, Sumérba, Babilonba, Krétára, a görögök és a rómaiak világába vezetnek.
E párhuzamok eredhetnek ezen õsi központok kisugárzásából, ezeknek továbbélésébõl. De meggondolandó, hogy Magyar Adorján, aki nem könyvekbõl tanulmányozta a néprajzot, hanem sajátos élete késztette erre, mely a balkáni térségben, Olaszországban és természetesen magyar földön zajlott, azt tapasztalta, hogy e népek közt rengeteg a hasonló, sõt azonos hagyomány - de minden esetben a magyar forma a teljesebb, széles körübb! Így nyilván tõlünk kerülhetett át e népekhez. Szerinte mi voltunk az átadók. Tapasztalatát figyelembe véve kellene most már e szálaknak is utána járni, hogy milyen súllyal esnek latba e jelzések.
De van olyan emlék is, amely még távolabbi idõkbe vezet. Szõcs István a Júlia szép leány címü balladánkról megállapítja, hogy az a középkoron jóval túl mutatva a régi Egyiptomba visz. Legrégibb rétege pedig abba a korba, amikor a csillagászati összefüggéseket még mitologikus mezbe öltöztetve õrizték. Ebben az esetben ez 4-6 ezer évvel ezelõttre utal! S vajon hány ilyen õsi elemet õriznek gyermekdalaink, mondókáink látszólag értelmetlen szövegei? E terület is várja kutatóit!
A ma rendelkezésünkre álló ismeretanyag szerint a magyarság fõ (?) ága keletrõl érkezett mai hazájába. A hun-avar-szkíta-türk, szarmata-masszagéta-szabír stb. néven jelzett népcsoportok jelentõs magyar tömegeket jelentettek.
Népzenénk, népi hagyományaink azonban egy még õsibb, dél felé mutató hagyományt is õriznek, melyek a közel-keleti nagy kultúrákkal való kapcsolatunkat jelzik. Ezen belül makacsul fel-felbukkan egy olyan irány is, amely az indoeurópai, árja népek felé visz. Fõleg gyermekdalaink, és egyes szokásdalok mutatnak ilyen rokonságot. Ezt általában megemlítik, de alaposan kutatni még senkinek sem jutott az eszébe. S ha ehhez hozzávesszük a tragikusan elhunyt erdélyi költõ-tanár, Szabédi László vonatkozó könyvét (érdekes módon nyelvünk az õslatinnal mutat leginkább rokonságot), kirajzolódik egy hármas eredet: a finnugor, a török és az árja.
Ezeknek utánajárni elegendõ feladat a jövõ nyitott szívü, magyar lelkü kutatói számára.